A stadionból némi buszozás után az Ibis szállodalánc egyik helyi kirendeltségébe hajtottunk és átvettük szobáink mágneskártyás kulcsait. Jött az egy napja várt ZUHANYOZÁS, meleg víz mint áldás folyt végig átfázott pórusainkon. Kicsi, ám mindenre jó szobák, ellaknék itt örökké, ha lenne hely kuty-macs brigádomnak - ám mielőtt elaludtunk volna az éjjeli buszozás és ázás-fázás után már jött is a találka a szálló halljában és irány a belváros. Villamossal és metroval, tömegközlekedés Milánóban, na ez az igazi folklór, igen szórakoztató az őslakosokkal való érintkezés. Még nekik is furcsa lehet 49 idegen nyelven gagyogó ifjú (na jó, itt kicsit csúsztatok és ifjú számba veszek mindenkit a társaságból) egy kicsi villamos kocsiban - és itt álljunk meg egy pillanatra. A megállóban állva várhattunk volna egy hannoveri csodát, vagy épp egy szovjet uaj-uaj hangot kiadó zötyögőt, ehelyett befutott egy 60-as évekbeli szerelvény, unokáink sem fogják látni stílusú belső berendezéssel. Fából készült ülések, fordított kompótostányér villanybúrák, szép és archaikus minden - Demszky Gáborék elbújhatnak bárhová a világváros dumájukkal. Ezen a járaton senki nem reklamálhatja a légkondit, pedig kicsit délebbre élnek nálunk - viszont büszkék lehetnek hagyományőrzésükre és funkcionálisan is tökéletesen megfelel a célnak ez a járműtípus.
A Központi Pályaudvarnál metrora szálltunk - kicsit Deák tér feelinges az állomás, szintek és régi tökösszecsapó kapuk mindenfelé, de itt már megvettük az uno dzsornale tikettjeinket, így kasztrálás nélkül úsztuk meg a mélybe jutást. A végcél a milánói Dóm és környéke - na ez a parádé, nem a love. A tapintható középkor mindenfelé, szobor itt és szobor amott, átjárók és sikátorok, ünnepi díszkivilágítás és maga a nagytemplom - elég hülye módon bent kezdtem megbeszélni a találkozási időpontot, mire egy őr azonnal ott termett és szétzavart minket. Tiszta kocsmai pisilés, hiába mondtam csak számolom a népet, mogorván közölte itt nincs csoportosulás és magyarázás, ingyen itt ne vezessen idegen senki, ha hallani akar a társaság valamit, béreljen helyi embert az okosításra. Pfff, mire nem kell gondolni, ha már háromnál többen akarunk beszélgetni egy Isten házában. Jézus kikergetné őket innen, rossz kufárok a XXI. századból.
Kedv szerint irány egy Dóm téri pizzéria (inkább étterem, mert van aki homárszerű izéket evett) és lássuk milyen az igazi digó pizza.
Jó.
Jobb. Baromi jó - a kecsöp itt nem járja, az ízesítéshez igazi paradicsom van rápasszintva a tésztára aztán arra megy a sajt, a sonka, kinek mi. Belekerül 3 (Margeritha), vagy épp 8 (Sonkás) euroba. A Molnár- Szabó-Kósa féle társaság hatan rendel három kerek tésztát (nem csoda, akkora mint egy kisebb kocsikerék) s mikor fizetni kell csodálkozik, hogy mind a hatuknak fejenként 2 euro felszolgálási díjat mond a pincér. Vagyis: nincs borravaló, eleve a számlába teszik a fogyasztás mértékétől függő baksist - s ha egyszer már letetted a fenekedet és foglalsz egy helyet, hát fizesd ezt akkor is ha üres maradt a tányérod. Az étterem személyzet kis arisztokratikus gőggel bánik velünk, ha nem kamaszok lennének a kuncsaftok lenne reklamáció a stílus miatt - én csak lassan számolok. A mi asztalunk (Hagymási, Kovács, Záray és a lányok: Rózsa és Árvai) fizet 5 pizzáért, két csokitortáért, 3 sörért és fél liter ásványvízért 87 fityinget. Mi a felnőtt szakasz persze dőzsölünk, Editemmel tortázgatunk a külföld örömére, de ha csak fele összeget számolok, akkor is vagy 1000 közös európai pénzt hagyott itt a Szt. István SE U-16/17. Szerintem ezek errefelé is ebből élnek. Egyik gyerek sem köpött a földre, nem hányt az abroszra, köszöntek is rendesen: akkor mire a dölyf? Azért közel 50 vendégért más alkalmakkor igencsak hosszúra kell nyújtani a személyzet nyelvét, és nem biztos hogy kaszálnak annyit mint rajtunk. Az már csak a desszert, hogy a pincérek és pincérnők szemmel láthatóan dél-olasz, vagy észak-afrikai vendégmunkások - tán ezért érezték úgy, hogy a külföldi vendég végre külföldibb náluk.
Kaja után csavargás a belvárosban (három utcányi az egész), kis csalódás a milanoi Scala kicsiny épülete, előtte Leonardo da Vinci szobra - hogy tudja a turista hol is van. Páran forognak a tengelyük körül a babonás talajfreskón (egy bika képe, a hím nemi szervénél luk, állítólag a kigondolt dolog teljesül ha itt megfordul az ember maga körül, szegény bika és szegény töke), majd népszámlálás és vissza irányban ugyanaz a menet. Metro, villamos és tente a hotelben azt hiszem dajka senkinek nem kell. Na jó, Barthel Gábor cipőjén kis vita van a szobájukban, ő állítja nem lépett kutyagumiba, Bertiék váltig állítják büdös a csukszi mint a dög ezért ki kell dobni a folyosóra. Ám valahogy dűlőre jutnak és elcsendesedik a társaság, csak remélem mindenki a saját szobájában alszik - biztos ami biztos az enyémmel szemben helyeztem el az egyetlen leányt, őrzöm a tisztességét mint da Vinci szobra a Scalát - szép nap volt még ha rossz is volt az idő, holnap már mi játszunk, addig is tente-tente.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése