A derby - Úti napló 3.

Kicsit visszább hogy mindent elmondhassak. Begördül a busz a parkolóba, az eső vígasztalanul esik - ott terem egy szerecsen ember esernyőt árusítva, szép kék-fekete cikkelyes, Inter fíling, az első szuvenír lehet. Kérdezem mennyibe kerül, mondja 5 euro, mondom kettőt ér az egész. Nem vagyok rutinos piacoló, négyben állapodunk meg, nyúlok a cuccért, már köti is a csuklómra a kék-fekete zsinórt, mondja gift, ajándék a vásár okán, csomózza becsülettel, kérdi ki ez a nő mellettem? Mikor mondom si is máj vájf, Edit kezét is fogja, köti, csomózza - aztán mondja: tú juró - ez az üzlet, a csomó az csomó, ezt le nem szeded, röhögve fizetek. Kohn bácsi sírva kérné a kőrúti szatócsüzletében a receptet, s mondaná: hmmm, ügyes. A rendőrös-pisis kávéüzlet még csak ezután jött - a tanulság: jobb az óvatosság, így hamar elfogy a nemzeti össztermék, így hamar lesz deficites a népgazdaság.

Íme egy olasz meccsjegy, ezzel néztük a calcio aznapi verzióját - nem akarom titkolni hogy szkeptikus voltam a majdani élménnyel kapcsolatban. Az olasz labdarúgás szerintem a nézhetetlenebbik fajtát képviseli, kevés a gól, semmi nem számít csak hogy ki nyer. Az angolok hajtása (és a jékosminőség), a spanyolok virtuozitása (és a játékosminőség), a franciák fekete földrész szerű szertelensége, vagy éppen a németek megalkuvásmentessége nekem jobban tetszik. Az Inter meg különösen ellenszenves volt számomra - én a másik milánói klubot szeretem, mikor kissrác voltam Rivera és Prati voltak a (leginkább gombfociról ismert) kedvenceim és a piros-fekete színkombináció közelebb van a piros-kékhez mint az interista kék-fekete. Mourinho tavalyi menetelése még rátett egy lapáttal: a Bayernt verni szememben szentségtörés még akkor is, ha beláttam: a felfuvalkodott portugál összehozott egy eredményességben és játékban egyaránt hatékony társaságot.
Mikor a helyünkre felértünk, már javában melegítettek a csapatok, az egyik térfélen a sonkavárosiak, a másikon a hazai játékosok szaladoztak lelkesen. Mindig érdemes figyelni az előkészületeket, sokat elárul közösségi szellemről, szervezettségről, várható játékosságról a mérkőzés felvezetése. Mai divat szerint a sípos emberek is nyújtanak, szaladoznak és ilyentájt még senki nem szidja őket - ritka nyugodt időszak lehet ez egy játékvezető életében.
A kivetítőn filmek a klubról, harsogó zene a hangszórókból, majd a tényleges felvezetés: a játékosok bemutatása, üvöltő szurkolók által kísérve. Mikor Snejder, vagy Cambiasso nevét üvölti-visítja a nép elgondolkodom: mi lenne itt, ha Milito, Eto'o is játszhatna. Vagyis az alulvárakozásomat erősítendő hat állandó kezdőjátékosa nélkül állt ki az Inter - egy rossz sorozat kellős közepén. Mourinhot követni egy csapat kispadján egyenértékű az edzői öngyilkossággal. Benitez (szerintem) ráadásul az élfutball edzői listáján igencsak alul található, szerncsés ember hogy ebben a magasságban dolgozhat. Azért a magyarországról érkező ne fikázzon nagyon, lássuk milyen is egy igazi mérkőzés.