Az élet értelme: a meccs - Úti napló 6

Gondot okozott a stadionba való belefeledkezés, papíron háromra lenni kellett valahol (addig még kaja, meg buszozás - na a kaja az csuda, igazi olasz pizza egy kínai étteremben, ferdeszemű pincérek, stb. hova lesz a világ?) - hogy hol, azt nem tudtuk mi sem. Amióta kiderült, hogy Milánóba, meg hogy Internazionale, ment a találgatás: kikkel fogunk játszani? Azt tudtuk, hogy 94-ben születettek lesznek az ellenfelek, míg mi egy 94-95 -ös vegyes csapattal fogunk felállni - ennyi előnyt igazán adhatunk, nem? Az internetről (egy korábban berakott kép már mutatta) annyit lehetett megtudni, hogy a legendás játékosról, Giacinto Facchettiről elnevezett akadémia létezik mint interes képzési helyszín, de azt csak sejthettük hogy nem merül ki egy-egy korosztályos teammel az egész utánpótlás. Általában a nagy egyesületek több (akár több tíz) azonos korú labdarúgó csapatot nevelnek, aztán meglátják kiből mi lesz.
Hogy ne csigázzam az érdeklődést, ím a tények: Milánóban két nagy klub létezik, az AC Milan és az FC Internazionale (jé, ezt vajon ki gondolta volna?). A két egyesület képzési metódusa sokban hasonlít egymásra, ám néhány dologban különbözik - leképezve a már korábban említett plebejus-arisztokrata világot. Mindkét mogul kapcsolatot tart jónéhány kis csapattal és azokból szipkáz, ám míg a Milan a városon kívül (három kisváros, Carnago, Cassano Magnago és Cairate között) tart fenn egy edzőközpontot ahol az elitképzés is zajlik, addig az Inter "saját" akadémiája csak egy a sok egyenrangúan kezelt nevelőhely között. A klubok továbbra is önállóak, ám nevükben viselik az Internazionaléra való utalást. Pályáikat az Inter fejleszti, edző csak az lehet itt, aki a kék-feketéknél szerzett erre jogosultságot, rendszeresen be kell számolni a végzett munkáról és szintén periodikusan továbbképzéseken kell résztvenni - mindezt az anyaklubban. A felhasználandó szakmai anyagokat is az Internazionale biztosítja, a feltűnő tehetségekkel pedig saját jogon gazdálkodik a nagy városi klub.
Mikor a pályához értünk, már a kapu portálja mutatta, az FC Vigejunior az Internazionale labdarúgó iskolája. A ránk már váró focisták Interes melegítőben parádéztak, edzőjük (később kiderült hogy szakmai vezető) igazi észak-olasz jóképűség, csavart és átdugott sállal, Mancini style, pöpec pasas az tuti.
Az öltöző épülete maga a csoda: kész csoda hogy áll még. Valami lepukkant helyre érkeztünk, a mi Rozsnyai utcai otthonunk palota ehhez képest. Aztán hamar kiderült, hogy nem öltöző kell az eredményes játékos oktatáshoz: vagy 8 labdarúgó pálya, köztük több műfüves, mind eleve olyan méretre gyártva amilyen korosztály játszik majd rajta. Ami még állam leejtését okozta: egy igazi, hamisítatlan földes döngölő, rajta hatalmas tócsák, sár, a Testvériség és a Grund összefogva zokoghatnak, mégsem övéké Európa legratyibb játéktere. Világítás (és tökéletes) még a sároson is, amíg mi játszottunk, mindegyiken kis lurkók tömege szaladgált bóják között ide-oda, ezerrel zajlott a KÉPZÉS.
A tócsákkal lett összefüggésben a mi találkozónk is. A helyi boss azzal fogadott, hogy a napok óta tartó esők miatt csak műfüvön tudunk játszani, ám a legnagyobb ilyen pályájuk is csak az U-11 korosztályra van méretezve, a kapuk 5x2 m-ek és nagy jószándékkal sem lehet 11-11 ellen játszani rajta ekkora lakliknak. Oké, gyors átgondolása a dolgoknak, ám legyen, 10:10 ellen már mehetünk is.
Az előtérben őgyelgő helybéli nyugdíjasok (majdani nézők, állandó szakértők) kérdezgették honnan jöttünk, talán Bulgáriából - most élőben tapasztalhattuk, hogy a Puskás név milyen tiszteletet vív ki - főleg a vének tanácsából. Aztán öltözés, ajándékkártyák (darazsas) kézbe vétele és irány a pálya, lássuk mit érünk Olaszországban.
FC Vigejunior Scuola Calcio Internazionale - Szt. István SE     U-17
1:2 (0-2, 0-0, 1-0)
Milano, 80 néző
Szt. István SE: Kurán Ádám - Földi Roland, Tóth István, Szabó Bertold, Laki Márton, Király Ferenc, Barthel Gábor, Tóth Bence, Horváth Bendegúz, Molnár Bálint
Cserék: Nagy Krisztián, Pacsuta Norbert, Papp Raymond, Balázsovics Máté, Balázs Bence, Lak Imre, Klapka Roland, Csala Dávid, Cseperkáló Gergő, Prazsák László
Gólszerzőink: MOLNÁR BÁLINT, MOLNÁR BÁLINT
A csupa nagybetű itt teljesen jogos, Bálint kiemelkedett a mezőnyből, de ne szaladjunk előre. A bulgár verzióból már sejthető volt, hogy vannak mellényméret gondok a hazaiaknál, hiába no, nekik Pirlojuk meg Tottijuk van, nekünk max. egy Dzsudzsákra telik. Aztán a szűk területen egy harmadon át csak nyomozták a labdát, nem kellett motiválni a fiainkat, odatette magát mind - és játszottunk is, technikailag bla, bla, bla, írhatnék amit akarnék, messziről jött ember azt mond amit akar, 2-0 ide, ezt sosem kell magyarázni. A második harmadban már a kicsik vitézkedtek, de teljesen stabil volt ez az etap is, helyzet megint csak előttünk volt. A záró időszak aztán igazi futballmeccsé vált. A házigazdák rájöttek, hogy itt érik nekik egy zakó, rúgtak mindent ami mozgott, nem kellett olaszul tudni a fenyegetően rázott öklök megértéséhez - a mieink pedig pimasz higgadtsággal védték az eredményt. Ekkor éreztük igazán, egy sikerekhez szokott társaság az ellenfél, nem holmi hurka-gyurkákkal játszunk. A tudat, amit a sárga mezeken viselt felirat csak erősít, ott van már ebben a korosztályban is: baromi jók vagyunk, minden egyéb felháborító pimaszság! Aztán sípszó és vége, fényképek, barátkozások, majd vitustánc és SZISE üvöltések - majd be a romba s lám, lám, ha nyerünk tiszta luxussá válik minden, milyen szép ez az épület is!
Gyönyörű sárga Vigejunioros sálakat kaptunk emlékbe, a büfében elismerő szpícsek majd fel a buszra és irány haza.
(Azt még elárulom, hogy az olaszok csapatedzőjével folytattunk egy kis szakmai fecselyt is. Elmondása szerint azon lepődtek meg a legjobban, hogy amit ők a legtöbbre tartanak, a területért való harcban maradtak alul. Azt gondolta, lesz egy játszó de puhány ellenfelük - erre egy centit nem kaptak ingyen és zokszó nélkül rúgtuk lilára egymást velük. Na ezt nagyon megbecsülik errefelé, ahol egykoron a catenaccio volt az isteni játék.)
Kedd délelőtt már itthon is voltunk, piszok fáradtan de piszok boldogan - azóta persze volt itt jó magyar módra minden, iskolai pihenőnap irigység (félreértés elkerülése végett nem az igazolt, vagy igazolatlan hiányzások jogi háttere a zavaró, hanem akár tanárok, akár diákok részéről a kivételezettség emlegetése ill. a suli két sportágának összeugrasztási kísérlete - csak tudnám kinek ártott itt pár nap alatt a Szt. István nevet, az iskola hírét messzire vívő húsz egynéhány GYEREK? - aki nem ért egyet velem, annak szívesen állok rendelkezésére hogyan lehet konfliktusokat elrendezni úgy, hogy senki szájában ne keseredjen meg az öröm) már a bajnoki első helyet is kommentálták saját iskolánkbéliek a milyen bajnokság lehet ez amiben elsők vagyunk féle szöveggel, most az Inter "zs" csapat a divat - aki kint volt, látta és átélte az úgyis tudja mi zajlott itt három napon át. Minden más pedig az irigyek pipájának füstje, elszáll a széllel keserű utóízt maga után hagyva, míg az örömünk egy örömirígy világban is életünk végéig velünk marad.