Irány Komárom, azon belül is (bár inkább kívül) egy középiskola kollégiuma, hol egy hétig lészen szállása a seregeknek.
Amit könnyű összefoglalni így fél év távlatából: luxus nélküli de a célnak épp megfelelő hálóhelységek, elegendő szórakozást (ping-pong, rex, televízió) nyújtó közösségi terek, emlékeim szerint finom kaja (Gordon Ramsey nem ettől megy le hídba, de én tényleg élveztem minden szem eledelt) és a szálláshoz közeli pályák, futási lehetőségek kis dunai feelinggel megspékelve, szal minden ami egy edzőtáborhoz kell.
Ja, és ami fontos: közel-távolban semmi csavargási lehetőség, egy közért és egy kósza pizzéria az összes pubolási vonzerő.
Reggel 6 órára mindenki minden nap ébren (az ajtók nyitása és az ébresztés néha azért akadozott), irány a parti árvízvédelmi gát, futás a hajnali hűvösben, indulnak a szervezet erői, majd reggeli, fürdés a zuhany alatt, ilyesmivel indítottunk. Pár nap után, a dermokrácia növekedésével lehetett választani: futás, vagy pancsolás a Dunában, persze az vizet választják a fiúk, óvatos mártózás ez, aztán az öreg darázs közölte: hazudott, ilyen az élet, ezt is szokni kell, irány futni, és közben nem árt mormolni a "Szeretem Laci bá't" kezdetű mondókát.
Délelőttönként edzés, a tábor végeztével a híres 100 x 30 méter is megvolt, délutánonként a változatosság kedvéért edzés, köztük ebéd és először zajos, majd a napok múltával egyre csendesebb pihenő. Aki tuti alszik, az az edzők hada, kis létszámú had ez, de délután igen aluszékony.
Az esti program előadások, dvd nézések, egyszer egy friss NB I-es csapat valami liga kupa meccsének nagy üvöltésekkel megspékelt megtekintése volt.
Történt még éjjeli vihar ajtóüveg töréssel, gyemekek egymással való évődése ajtóüveg töréssel, ez az ajtó üvege úgy látszik mindenre jó.
Részt vettünk Tatabányán egy igazi nemzetközi tornán, kicsit idősebb, kicsit összeszokottab és kicsit jobb játékosokból álló ellenfelek között, eredményt nem írok, kitalálható miért. A legnagyobb élmény: személyes találkozás Buzánszky Jenővel, élő legenda, igazi focista aki VB döntőt játszott egykoron, de nem ám 24-est, hanem a végsőt, bár ma lenne ilyen, ezt a gondolatot nem is érdemes folytatni.
Az utolsó napon három versenyzőtől elbúcsúztunk (a döntés az enyém, a fájdalom ilyenkor közös, de a csapat érdeke mindennél fontosabb, a többire boruljon fátyol).
Volt még egy edzőmeccsünk a komáromi helyi erők ellen, kétszer átjöttek a térfelünkre, rúgtak is kettőt belőle, mi megmutattuk milyen óriási fölényben, rengeteg helyzettel bután játszani, szal kikaptunk, megint csak a régi mondás: ilyen az élet, szokni kell ezt is.
Azért a tábor végére kialakulni látszik milyen csapattal vághatunk majd neki a bajnokságnak, ám még lesz egy hónapunk szokni egymás lélegzését.
A komáromi légió:
Szalkai Ferenc, Lajtos Levente, Cseperkáló Gergő, Cser Márton, Molnár Gábor, Szabó István, Tóth István, Pityó László, Sávoly Gergő, Földi Roland, Prémusz Róbert, Varga Bálint, Tóth Bence, Toldi Bence, Ignácz Attila, Kiss Benjámin, Poszuk Balázs, Mohácsi Bence, Kövy Attila, Kucsera Bálint, Nagyszegi Mihály, Rába Patrik és Szűcs Ádám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése