A nemszeretem esemény - szemtől szemben

Volt már ilyen és valószínűleg lesz is - ez egy soha véget nem érő történet. A hiszékeny ember és a valóság közti áthidalhatatlannak tűnő ellentétről szól. Elmehetnék minden ilyesmi mellett szó nélkül, de egyrészt az már nem én volnék, másrészt terápiás jellege is van az írásnak - persze van harmadrészt is, talán a legfontosabb. Ősz a hajam, hasogat a derekam (ez nem igaz, csak korjelző) és már nem vagyok mesehallgató korban (sajnos ez a hajszínnel együtt vérvalóság), mégis elhiszem amit az ember-ember közti kapcsolatról gondolok. Álmomban nem két egymással játszó macska vagyok, hanem utópiákat gyártok majd megosztom magammal ezeket az álmokat - és elhiszem őket. Egy közepesen felkészült pszichológus már fenné a ceruzáját és írná a nyugtatót, de el kell keserítenem: jól elvagyok ezzel a szokásommal, nem nagyon ártok vele senkinek, ha eme bolondériám hatására csak egy icipicit is javítok a környezetem lelkén, már megérte.
Hogy érthető is legyen: ha kiömlik a vörös iszap valahol, akkor a nyomorultaknak segíteni nem saját anyagi helyzet függvénye - amennyire tudom ezzel nem is vagyok egyedül, sokan hívták (hívják) a megadott segélyvonalak számát. Akkor sem szoktuk számolgatni a bankszámlánk egyenlegét, ha mások előtt kell színt vallani - ez egészen az Isaurának (fiatalabbak kedvéért egykori sorozathős rabszolgalány, kinek kiszabadításáért valamikor régen egy élelmes szélhámos gyűjtést kezdeményezett - az csak a torta habja, hogy honfitársaink egy jó része adakozott mint a köles, nemhiába nagy az Isten állatkertje) szánt adományokig terjedő népszokás. A gyeröknek megvenni a nájkit, LCD tévét rakni a klozettba is - mind-mind a ma oly divatos magatartási szokásokat jelenti.
Csodálkozva nézzük (többes szám első személy, hogy mindenki lássa, nem kioktató dolgozat ez, én sem vagyok kivétel) hogy gyermekeink, kik hamarosan nem a jövő, hanem a jelen zálogaivá válnak, először kritikusak a szülők szokásaival szemben - lásd még: kamaszkori lázadás - majd lassan elfogadják a normákat és végül (hitünk szerint) rosszabbakká válnak mint mi voltunk. Önzők, kapzsik, az utakon agresszívek, csak magukra gondolnak, hol van már a villamoson helyét átadó tinédzser? Mikor magunkba nézünk (mi, különböző korú felnőttek), ki nem csodálkozik el, hogy nem lehet este félelem nélkül a gyereket leengedni az utcára. A kölykök szemében nem az ég kékségét keressük, hanem a pupilla tágulását figyeljük iszonyodva és ha leánygyermekünk van, a szombati party (brrr, már a szó is) után már nem is a gumihasználatot akarjuk ellenőrizni, hanem keressük a homokot ahova a fejünket dughatjuk. Ki szereti tudomásul venni, hogy srácok pár percnyi kapcsolat után - nem részletezem, de a fej és a dugás nem csak a homokkal hozható kapcsolatba. S csak csodálkozunk és felháborodunk, a Kitől tanulta ezt a gyerek? kérdés úgy látszik soha nem veszti aktualitását. Nem találkoztam még senkivel, aki kimondta volna: hát tőlem, bakker, kitől mástól. Önzés? Persze, mert önző vagyok. Kapzsi? Ugyanez. Én mondom neki hogy legyél jó, de én vagyok az is aki belerúg a macskába, én mondom hogy élj egészségesen ám én tántorgok részegen előtte. Senki nincs olyan hatással rá mint a felnőtt környezet. Mitől lenne megértő, toleráns az utódunk ha naponta azt hallja otthon hogy mások (elsősorban anyagi) helyzetét számoljuk és persze dögöljön meg mindenki akinek jobban megy mint nekünk - és ezeknél inkább csak azok dögöljenek meg, akiknek rosszabbul megy?
A társadalom egészének nagy kérdése: lehet-e betegeket pénzért ápolni, gyerekeket pénzért tanítani, vagy az önfeláldozó típusu (apácarendek) segítőkészség meghalt, mint Mátyás királlyal az igazság?
Csak megérkeztem önmagam fényezéséhez, de talán a fentiek (általam sokat ismételt) rögzítésével talán jobban érthető a gondom. Igyekszem viselkedési mintákkal szolgálni a környékemen megforduló fiataloknak és a felszíni visszajelzések mindig pozitívak. Mindenki örül és egyetért a normáimmal, magam is szeretek elmerülni a hízelgés langyos vizében. Ringat az önhittség és erősíti az udvarlás, minden úgy szép ahogy van, barátság, szeretet, közös cél kijelölve, talán meg is valósul, fejlődnek a gyerekek, sikereket is elérnek, egy gond letudva. Álmodunk a karrierről, külföldi szerződésről, siker, pénz, csillogás és ha az ehhez vezető úton segítség kell, hát kérünk és kapunk, a gondjainkat megértő környezet széppé teszi az életet. Egészen addig, amíg az érdekek nem ütköznek a tisztességgel. Akkor hirtelen vége, akikkel együtt voltam hétről-hétre (szülők) vagy éppen naponta (a gyerek) már nem számítanak, se egy viszlát, se egy kapd be - egy köszönöm az már valószínűleg a sci-fi kategória lehetne.
Félreértések elkerülése végett ez a szösszenet nem Mohácsi Bencéről és a környezetéről szól, e sorokat olvasva találva érezheti magát Juhász Gabitól Málovics Márkig sok mindenki - igen, ki kell mondani, így nem viselkedünk, ez tufaság, nem elfogadható. Mikor Gyuri lépett Mohácsi tudta hogy ezt nem illik, mikor Mohácsi lép, a maradók tudják hogy ezt nem illik - én meg figyelem kivel fogok most mosolyogva kezet és ki lesz közülük aki lepattan és hagyja hátra a barátait. Nyugodtan írok neveket, nem tanmese ez, tudom, olvassák soraimat az érintettek is. Lesz talán sértődés, harag, olykor még fenyegetés is - mit szórakozik ez az ember, az én gyerekem jobb mint EZEK, nem itt van a helye, neszójjon be nekem - halkan mondom: most tanulja a fiú, hogy hagyja majd magára a szüleit is mikor azoknak lenne szükségük rá.
Lehet dorgálás a klub felől is: diplomatikusabban kéne, nem kell a tüzet szítani - halkan mondom: ha nem szítjuk ezt a tüzet, mind elmennek mikor valami szirén énekét meghallják és újra ott állunk egymagunk a maradékkal és egy sikertelen klubbal - kidobva évek munkáját, belefektetett energiáját. Ja, hogy az enyémet? Reggel megnéztem, még nem arra volt a testem egyetlen része sem hogy mások csalánt verjenek vele. Mikor sérteni kell akkor sérteni kell - és most itt az ideje. Alig egy év alatt ez a csapat abban a bajnokságban ahova nevezve lett, az első helyre húzta fel magát. Tehetséges fiúk jó hangulatú közösségét kell összetartani és ebbe áltapintatos nemtörődöm felnőtt magatartás egyszerűen nem fér bele.
Ami a dolog jogi részét illeti, minden sportolónak tudni kéne: a szabályozott környezet nem tűri az egyéni ötleteket. A mostantól a Fradiban edzek - ez nem így megy. A Seggünk és Vidéke FC köreiben lehet, de magára valamit adó klub ezt mint befogadó nem teheti meg egy jelenleg érvényes szerződéssel rendelkező játékos esetén (egyébként sem illik, de az más kategória).
A hittel kezdtem és a realitással fejezem be. Azt szokták mondani nekem akikkel ezeket a gondolataimat megosztani szoktam: Üdvözöllek a Föld nevű bolygón. Szomorúan egészítem ki: elfogadom az üdvözletet - ha nem is az egész sártekén, de a Magyarisztán nevű provincián feltétlenül.