Egy lépéssel hátrébb

Voltunk újra Diósgyőrben, most együtt az egész csapat. Mikor három hete a kollegákkal ott jártam vetődött fel egy edzőmeccs ötlete, kirándulásnak sem rossz, megleshetjük a Tornyi-Hagymási edződuó munkavégzését is, egyszóval minden okésnak tűnt - előre. Utólag azt mondom: maradhattunk volna a fenekünkön, senkinek nem jó dolgok kísérték az egyébként szép környezetbe való bekukucskálásunkat - de ezt a kukucsot  megtehettük volna csak úgy, sportcélok nélkül is. Tornyiék helyzete időközben kilátástalanná vált, mi pont az utolsó miskolci  napjukon látogattuk meg őket, nagy szakmai értékű edzést nem láthattunk tőlük - a halott szakálla tovább nő jellegű volt ez a napjuk, ehhez adtunk környezetet nekik.
Az edzőmeccs: játszottunk egy 1-1 -es döntetlent (a hazaiak valószínűleg 2-1 -re emlékeznek, de az első kapott gólunkat oly szemérmetlenül elengedett les előzte meg, hogy - edzőmeccsről lévén szó - én nem számolom bele az eredménybe). A diósgyőriek a kiemelt bajnokságban játszanak, kicsit erősebbnek kéne nálunk lenniük, ehhez képest az x tényleg nekünk hízelgő, de mi tudjuk, hogy ennyire rosszul szinte sosem játszunk. Az utazás, a tök idegen környezet megszokása, az NB I-es csapat tisztelete, nagy izgalmakkal járt. Kifelé ebből alaig látszott valami, de a mozdulatok...
Aztán jött a második félidő közepén egy ütközés a hazai kapus és Molnár Bálint között - ápolás, mentő, gipsz és térdszalagszakadás diagnózisa - üveges tótnak a hanyattesés hiányzik ennyire. Majd a tényleges kórképről máskor, ez sem volt egyszerű a szülőknek, iszonyat lehet látni egy anyának (apának is, csak a nemi szerepek, ugye) ahogy a gyermeke szenved, és fizikai látványa is van egy ilyen sérülésnek.
A többiekkel kirándultunk egyet Lillafüreden, utána gyönyörködtünk még egy kicsit a rendőrök és biztonsági emberek által őrzött edzésben és szépen hazacsurogtunk megnézni hogyan szedi darabokra a Barcelona a londoni Ágyúsokat, de ez már egy másik történet lenne - s nem is a mi sztorink.